2012. január 12., csütörtök

Az útra lépés...

7 évvel ezelőtt választottam a jóga útját. Igazán fontos döntés volt az életemben. Az utam előtte kanyargós ösvényeken, sötétben, mélységekben vezetett és egyszer választáshoz értem. "Élet vagy Halál?" Ez a bizonyos választás persze nem volt szándékos. Egyszerűen rákényszerített az Élet. Teljesen tipikus és nagyon jól érthető tanítást kaptam. Autóbaleset, szilánkos combcsont törés, szétszaggatott izmok, a csípőm a bordám alatt kötött ki és megrepedt a gerincem is. "Micsoda szerencsétlenség!" - sokan ezt mondták mikor megtörtént, de valahogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez az esemény mentett meg és egy új esély áldása volt. Kicsi korom óta fontos része volt az életemnek a lelkiség, a filozófia, de aztán túl sok minden ért, és a környezetemből is eléggé kilógtam ahhoz, hogy rosszul érezzem magam a sajátos világlátásom, mások szemében öntörvényűségem miatt, és ezért mindent elkövettem, hogy elnyomjam magamban azokat a dolgokat, melyek arra figyelmeztetnek: nem jó úton járok. Megéltem a függőségek minden formáját, az akaratgyengeséget, értéktelenség, kívülállósság érzését, a kiszolgáltatottságot. Ha az ember nem éli meg azt aki valójában, hanem a különböző elvárásoknak akar megfelelni, állandó megfelelés és teljesítmény kényszerrel él, elnyomja belső igényeit és irányultságait, lelki sérüléseit nem tudja feloldani, sosem lesz a helyén, nem lesz kiegyensúlyozott és boldog sem, saját lelkét gyilkolja minden nap, újra és újra mígnem teljesen kiég.Valamiért azonban mégis úgy van, hogy perifériára kell kényszerülni ahhoz, hogy az ember a középpont felé induljon, legalábbis sok esetben ezt látom. Ha nincs ami kibillent a jó, vagy rossz megszokottságból, az ember sosem kezd keresni, sosem kezd gondolkodni azon, ki vagyok, miért vagyok, és egyáltalán mi ez az egész körülöttem?

Mikor megtörtént a baleset nagyon érdekes érzés kerített hatalmába, addigi életem legtisztább pillanata volt. Nem mehetek arra tovább amerre eddig. (az autóbaleset ezt szimbolizálta számomra), rossz lépéseket tettem, rossz utakon és mivel magamtól nem tértem volna le, megkaptam a lábtörést, hogy ne tudjak tovább menni. A jobb láb a külvilágban tett lépéseket szimbolizálja, ha az eltörik, elég egyértelmű a figyelmeztetés, hogy belső utakra ideje lépni, amit az épen maradt bal láb szimbolizál. A csípő... befogadás, megengedés, bizalom, ezek egyértelműen törölt szavak voltak bennem a balesetig. És a gerinc sérülés, mint a világ megroppant tengelyének szimbóluma... sötét világom idejének végét jelentette. Persze mindez nem volt ilyen tisztán látható számomra ott, abban a pillanatban. De az elmém nagyon érdekesen reagált. A legmélyebb nyugalmat tapasztaltam meg, amit valaha éreztem. "Nincs gond, élek... túléltem..." Tudtam, hogy a testem sérült, de teljesen tudatában voltam az épségemnek, ami nem kötődött a testemhez, mintha valami bennem, a mély nyugalomban megmutatkozott volna, felfedve, hogy nem a test vagyok.
Aztán persze mikor mozgatni kezdtek és a tűzoltók vágtak ki az autóból a fájdalom oly mértékben nőtt nagyra, hogy elvesztettem az eszméletem. De valami éber maradt bennem. Halottam, ahogy valakik, vagy valamik azon vitáznak maradjak, vagy menjek... és nem sok esélyt adtak, sőt menthetetlennek neveztek. Én közben csak lassan zuhantam valahol lefelé... Ott abban az állapotban éreztem a legerősebben, hogy élni akarok, megkapaszkodni valamiben, de nem tudtam mondani, nem jött hang, nem volt erő... eltűnt ez a kép, ahogy az álom szokott... és egyszer csak felébredtem. Mégis élhetek....

Már ott a kórházban tudtam, hogy mindent megfogok tenni, hogy felépüljek, és másképp fogok élni. Eljött az idő, hogy azokat a dolgokat, amikkel középiskolás korom óta örömmel foglalkoztam, csak hagytam magam eltéríteni, nem csak, hogy felelevenítsem, de gyakorlatban is megvalósítsam.Persze gyorsan próbára lett téve az elszántságom, mikor az első műtét után mikor már nem kellett újra és újra elaltatni, jött az orvos és közölte, hogy valószínűleg ortopéd cipőt kell viselnem, mert az egyik lábam úgy 13 cm-rel rövidebb lesz, mint a másik és nehéz lesz korrigálni a medence és annak következtében az egész vázrendszer torzulását, szóval sajnos nem leszek a régi. Azt hiszem egy 22 éves lánynak ennél nem nagyon sok rosszabb hír van. Az elő a zsibbadtság volt, amit éreztem, de aztán gyorsan követte a: hát ez velem biztos nem történhet meg, ami a valóság elutasítása volt, hanem a legerősebb hit ébredése önmagamban. Tudtam, hogy megfogom csinálni, mert bármire képes vagyok.





Innentől, ha ébren voltam gyógytornáztam, segítővel, egyedül, mikor hogy volt rá alkalom. Nem mindig volt könnyű, volt, hogy elkeseredtem feladtam, de nem hagytam és újrakezdtem, aztán dühös voltam, majd elfogadtam, volt hogy eredményes voltam, aztán visszaestem. Lépésről lépésre kellett megtanulnom újra működtetni, mozgatni az izmokat, fokozatosan tudtam újra lábra állni, terhelni, lépni... sok könnyel járt és sok felismeréssel és tanulással. Ettől a balesettől kaptam a legtöbb, legtömörebb és legintenzívebb képzést, úgy gondolom.

Gyakorlatilag orvosi csodát produkáltam, mikor a 3 hónap után már csak egy bottal mentem be a kontrollra. És nem sokkal rá visszamentem dolgozni és leforgattam a kis játékfilmet, mert akkoriban még filmesként dolgoztam, ez kb. 12-14 óra talpon létet jelentett naponta. 5 hónap múlva már bot nélkül jártam, bár ez nem volt valami szép látvány, mert elég furán állt a medencém, ennek következtében a vállaim és persze a mindig vizes térdem folyton fájt. Folytattam a tornát, amíg egyszer csak nem jött egy álom, ami megmutatta a következő lépést. 

Már nagyon motoszkált bennem, hogy ideje a jógát gyakorlatban is megismerni. De még sokáig nem éreztem késznek a testem erre. A második műtétem után azonban egy éjjel azzal a jóga stúdióval álmodtam, ami mellett gyakran elmentem. Álmomban bementem oda és mikor beléptem hatalmas fényesség fogadott, és a megérkezés érzése, az otthon vagyok, itt kell lennem érzése.  Nem gondolkodtam rajta sokat, mentem és megtaláltam a Mesterem, aki bevezetett a jóga világába, ami teljesen átformálta az életem, magával ragadott és felemelt, új utakat nyitott. Csillapíthatatlan tudásvágy ébredt bennem, mindent tudni akartam, nagyon sokat gyakoroltam, aminek következtében mára már csak egy emlék a baleset. Bár figyelnem kell a testemre, ami jó, mert egyébként is fontos a jógában a testtudatosság, de nagyon avatott szem kell, hogy meglássa, valami nem stimmel. Tanultam, tanultam, tanultam és aztán a Mesterem akarata szerint tanítani kezdtem és most ez az életem. 

Szerencsés vagyok. Valami Felsőbb Erő nem hagyott veszni. Nagyon boldog vagyok. Tiszta, kiegyensúlyozott, boldog életet élek. Még nem vagyok az utam végén, de ameddig kell el fogok jutni, mert tudom, hogy ami rajtam múlik, azt meg tudom valósítani, a legnagyszerűbb eszközt kaptam hozzá, a jógát.

Azért indult ez a blog, hogy bizonyosságot adjon arról, hogy a jóga elmélete és gyakorlata a hétköznapi életben megvalósítható. Saját gyakorlásaim tapasztalatán át, fejlődésem, megéléseim lépcsőfokain keresztül vezetve a törekvő gyakorlókat, szeretném bemutatni, hogyan válhat a jóga minden napi rutinná és a nap 24 órájában végzett szádhanává. 

Hogy itt lehetek és ezt megtehetem, köszönöm az előttem járó Bölcseknek, a Guru kegyelmének, Mesteremnek és Szerelmemnek, azoknak, akik időt szántak rám és tanítottak, és persze a Belső Tűznek, ami nem szűnt meg egyszer sem lobogni bennem.

Om Namah Shívaya

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése