Tanárok és tanítványok

Jógázni sok helyen, sokféleképpen lehet. Mindenki könnyen megtalálhatja a számára megfelelő tanárt, iskolát, irányzatot. Amikor elkezdtem tanítani, tudtam, hogy nem a közérzeti jóga oktatását szeretném képviselni az általam vezetett órákon, hanem olyan foglalkozásokat szeretnék tartani, amelyek nem csak fizikai szinten hoznak fejlődést a gyakorlóknak, de olyan összefüggések felismeréséhez segítik őket, melyeket a mindennapi életben éppoly hasznosan lehet érvényesíteni, akár a jógaszőnyegen, s túl ezen a jóga mélységeinek megismertetése és felártárása a célom. Úgy gondolom, a jóga akkor valóban jóga többek között, ha megjelenik benne a tudatosság, hiszen a jóga tulajdonképpen az elme és a személyiség gyakorlata. Ez nem merül ki a test és a testérzetek tudatosításában, hanem túllépve azon bár először még megmaradva a fizikai tapasztalatok síkján a légzésre irányul, majd azon keresztül a finomabb érzetek, érzések és érzelmek felé fordul. Ha valaki nem csak közérzeti jógát gyakorol, úgy értem a célja nem az, hogy másfél órára a héten egyszer kikapcsoljon, vagy éppen aktuális hát-és derékfájását megszüntesse, amelyekre persze kiválóan alkalmas a jóga és csodás változásokat lehet e tekintetben elérni vele, abban az estben a gyakorlásnak fontos kritériumai vannak. Ahhoz, hogy valaki fejlődjön és mind a testében, mind a lelkében, szellemében, belső és külső világában változást érjen el néhány elengedhetetlen tulajdonság kialakítása nagyon fontos. Ilyen például az önfegyelem, amely kitartásra sarkall, a bizalom, mely engedi vezetni a gyakorlót... Igazából sok-sok dolgot fel lehetne itt sorolni, amely meghatározó a fejlődés útján, de ami mindennél fontosabb és ha megvizsgáljuk a legtöbbnek az alapja, az alázat. Önmagunkkal, vagy épp a tanárunkkal szemben fontos gyakorolni, hiszen e nélkül aligha fogadhatnánk el bárkit segítőnknek, vezetőnknek az aktuális órán, akár egyetlen alakalommal is. Sokan összekeverik az alázat és a megalázás, vagy megalázkodás fogalmakat. Fontos megérezni ezek között a különbséget. Az, hogy alázatot gyakorlok a tanárom felé, az nem azt jelenti, hogy megalázkodom előtte, vagy alsóbbrendűnek, kevesebbnek, értéktelenebbnek érzem magamat nála, persze az sem helyes, ha a tanár ilyesmit éreztet, van azonban egy "de". Mikor elmegyek valakihez tanulni, azt alapos körültekintés előzi meg. Utána nézek milyen visszajelzések vannak az óráiról, hiteles e számomra a gyakorlásban, és emberi dolgokat figyelek meg bennem, amikben értékeit keresem. Számomra bár fontos, de sokad rangú, hogy ki hol végzett, vagy hány papírt gyűjtött be, hiszen az még önmagában nem jelent nagy tudást, csak intellektuális ismeret begyűjtését és, hogy volt alkalma részt venni kurzusokon, de a jóga hitelesség és bölcsesség mértéke nem ebben dől el, hanem az előbbiekben.

Ha meglátogatok egy órát, azzal a tudattal teszem, hogy nyitottan, új lehetőségeket keresve lépek be a gyakorlásba. Tudom, hogy fogok újat hallani, amit még talán nem fedeztem fel, vagy másképp kerül megfogalmazásra, vagy olyan igazítást kapok a nem jól felépített testhelyzetembe, amit még nem tapasztaltam meg és esetleg csak épp az hiányzott az újabb előrelépéshez. Mindez izgalmas lehetőség, akár csak egy utazás.

Röviden elmondok egy történetet, ami a napokban esett meg velem. Ellátogatott egy lány az órámra, már nem első alkalommal. A gyakorlás közben, mivel vinyasa fow-t tanítok kevesebb alkalmam van javítani, mint azokon az órákon, ahol statikusan jelennek meg a gyakorlatok. Ennek ellenére, bár hangsúlyozom, hogy a vinyasa flow igazából akkor élvezhető, és nem megerőltető, ha valaki járatos a hatha jóga ászanáiban, és ez azért is nagyon fontos, hogy megfelelő testtudatossággal rendelkezzen, s a gyakorlatokat  a lehetőségeihez mérten a sérüléseket leginkább elkerülve tudja gyakorolni. Persze fel lehet építeni úgy egy vinyasa flow órát, hogy a legkezdőbbek is le tudják követni, de egy óra menete a többség résztvevőhöz van igazítva és nem mindig lehetséges a folyamatos módosítások instruálása és bemutatása, ha arányaiban több a haladó gyakorló. Ezért is az első körökben, és az új gyakorlatokban szoktunk időzni hosszabban, aminek egyik oka, hogy azért a pontosítások, javítások, cizellálások helyet kapjanak, a másik, hogy legyen alkalom elmerülni egy új helyzet megtapasztalásában, megélésében, felfedezve, hogyan viselkedünk benne. Az egyik ilyen gyakorlatban ez a lány, gyakorlatilag az ászanának egy módosítását, vagyis terápiás változatát végezte, ami egyrészt számára nem volt indokolt, másrészt pedig nem volt benne a fejlődés lehetősége. Ezért néhány külön instrukcióval próbáltam őt segíteni abban, hogy új tapasztalatot nyerjen. Úgy döntött, hogy nem hallja meg, amit mondok, és elengedve a füle mellett végezte tovább a gyakorlatot a megszokott módon, amit máshol, más tanárnál tanult. Nem erőltettem tovább a dolgot, lassú víz partot mos és a türelmesség elveit követve, egészen addig, amíg a következő gyakorlatban nem láttam, hogy egy kis erőlködéssel, ha rendszeresen így gyakorolja az adott pozíciót klassz sérvet tud összeszedni, amit nem feltétlen a gyakorlás közben, vagy közvetlen után, hanem hosszú távon fog megérezni. Engem arra tanított a Mesterem és a tanárom is, hogy olyan tudásra törekedjek, amivel minden esetben vállalhatom a felelősséget azoknak a testi épségéért, akik ellátogatnak az órámra. Abban az estben, ha akár kisebb, akár komolyabb sérülésveszély áll fenn, feladatomnak tartom, hogy útmutatást adjak arra vonatkozólag, hogy mikén kell helyesen kivitelezni a gyakorlatot. Most sem tettem másként, és sosem tapasztalt felháborodás volt rá a válasz, ami előtt döbbenten álltam.

Óra után a lány odajött és elmondta, hogy: a "beszólogatásom" sértő volt számára. Neki az XY a tanára, aki sose javította ki és egyébként pedig nagyon máshogy tanítok, mint más tanárok. És nem érti, hogy miért ne csinálhatná úgy a gyakorlatokat, ahogy megszokta.

Ott és akkor megválaszoltam neki ezeket, de mivel elindított bennem gondolatokat többek között az alázattal kapcsolatban, amiről a bejegyzés első felét írtam, érdemesnek tartottam a történet arra, hogy néhány sort kerekítsek hozzá, hiszen elég jó szemléltető.

Alapvetően, ha valaki elmegy egy órára, akár a tanárához, akár csak egy alkalomra választott tanárához kell, hogy legyen benne annyi alázat, hogy követi az óra vezető instrukcióit, függetlenül attól, hogy az egybevág e korábbi tapasztalataival vagy sem. Egy jógatanár remélhetőleg elvégzett minimum egy oktató tanfolyamot, és folyamatosan képzi magát, rendelkezik terápiás tapasztalatokkal, és lehetséges, mint esetemben is, a több képzés mellett, rendelkezik mozgásterapeuta képesítéssel, tehát valószínűleg tudja, hogy mit csinál. Abból a szempontból ez persze elgondolkodtató, hogy a lány arra  hivatkozott, hogy a tanára abban a helyzetben sosem javította ki, hanem engedte, hogy úgy csinálja, ahogy megszokta. Két szempontból is megkérdőjelezem az említett tanár szakmai hozzáértését. Egyrészt a lehetséges sérülés miatt, másrészt pedig egy jógatanárnak az is a feladata, hogy az embereknek segítsen azoknak a mentális, és lelki gátaknak az átlépésén, amelyek  megakadályozzák a helyes önismeretben és a valódi szabadság elérésében. A ragaszkodás és a megszokás a jóga útján felszámolandó tényezők. Ha valaki megszokásból cselekszik és elutasít mindent, ami eltér ettől a megszokástól, fejlődésképtelenné válik. Nem hogy testileg lelkileg egyre rugalmasabb, hanem egyre merevebb lesz, ami jócskán beszűkíti világlátását, ítélőképességét és tapasztalási lehetőségeit. Jó ezen változtatni és kilépni az erősen működő megszokásokból. Ha valaki pedig úgy érzi, hogy a tanár az órán az instrukciókkal és a javításokkal "beszólogat" a gyakorlóknak, talán érdemes az otthoni gyakorlás lehetőségével élni, ahol nincs beszólás, nincs javítás és lehet kedvvel áldozni a megszokások oltárán. Ha pedig a kitartó önálló gyakorlás, ami egyébként elengedhetetlenül fontos mindenki számára,  előrevitt addig a fejlődésben, hogy felismerjük a tanár szerepét és szükségességét, és a tanár és tanítvány viszony megélésére is megértünk, jöhet újra a csoportos óra. Amennyiben ez az opció nem megfelelő érdemes a testgyakorlatok mellett lelki gyakorlatot végezni, s néhány meditációt szentelni annak, hogy miért is váltotta ki azokat az érzéseket a tanár, amik kialakultak. Ha valami ilyesmit tapasztalok magamban, amiről tudom, hogy nem helyes és hosszú távon gátol, újra és újra keresem a helyzetet, amíg meg nem értem, fel nem oldom, át nem alakítom magamban.

Természetesen egy tanárral lehet nem egyetérteni, lehet azt mondani: máshogy csináltam eddig, de talán nem mindegy hogyan. Általában én megszoktam hallgatni az eltérő véleményeket, és szeretek elgondolkodni rajtuk, hátha tudok belőle tovább építkezni. Érdemes néha megfontolni számunkra még ismeretlen dolgokat is, kipróbálni, kísérletezni vele, különbséget tenni, tapasztalatot nyerni róla, hiszen egy-egy új iránymutatás nagy változások kapuja lehet. A fejlődéshez persze szükséges a nyitottság, befogadás, a bizalom és az alázat helyes gyakorlása.

Az említett lány azért is volt érdekes eset számomra, mert egy bizonyos pozícióban a térd helyzete volt problémás, amin semmi esetre sem akart változtatni. Milyen érdekes, épp az alázat területe.

Végül arra jutottam, mindannyian megküzdünk előbb vagy utóbb a saját akadályainkkal. Hiszen mindannyiunkban vannak. Ez a jóga és a fejlődés útja. Azt sajnálom csupán, hogy valószínűleg ez a lány nem jön el legközelebb a "beszólogatós" jógatanárhoz, hanem azt választja majd újra, aki nem javítja ki, hanem hagyja, hogy a megszokásai szerint cselekedjen, felülbírálva a ésszerűség és teste védelmének irányelveit. Így még sokáig el lehet jógázni, míg nem jönnek a különböző testi fájdalmak, rossz tapasztalatok, vagy épp egyre elkerülhetetlenebbé válik a szembenézés önmagával. Akkor majd abbahagyja a jógát, kijelentve, hogy semmire nem jó, pedig csak kicsi alázat és nyitottság kellett volna, hogy önmagát új tapasztalathoz segítse hozzá.

Bár én is elég ragaszkodó voltam, mindig arra ösztönzött a tanárom, hogy menjek el másokhoz is tanulni, szerezzek új impulzusokat, ismerjek meg más nézőpontokat, technikákat. Ráadásul, ami nagyon fontos tulajdonsága egy tanárnak, nem tartotta magát mindenhatónak és nem vélte úgy, hogy ő és csakis ő tudja a leghelyesebben és legjobban, bár számomra mégis bebizonyosodott. Úgy tanított, hogy ez a javamat szolgálja a fejlődésemet szem előtt tartva és nem azt szorgalmazva, hogy magához láncoljon. Kezdetben volt, hogy úgy éreztem azzal, hogy másik tanár órájára is ellátogatok, azzal elárulom őt. Most már tudom, hogy igaza volt és nagyon hálás vagyok, hogy nyitottságra és arra tanított, hogy képes legyek mindenkitől tanulni. A hűségem hozzá pedig abban látom megnyilvánulni, hogy ennek szellemében adom tovább én is azt, amit tőle kaptam.

Nem szabad elfelejteni, hogy ahogy a jóga testgyakorlatai eszközök, a tanár sem több ennél. Bár a viszony sokszor nagyon bizalmas, mély, közeli, tudni kell, hogy a tanár határai és felelőssége meddig terjed. A dolga, hogy utat mutasson, akkor, mikor elakadtunk az úton, akár egy test-, akár egy élethelyzet tekintetében. A tanítás, szolgálat. És a tanítványság is, a szó legnemesebb értelmében.  Azonban mindig eljön a pillanat, amikor az eszközök már nem szolgálják a fejlődést és új segítő után kell nézni, vagy már nincs szükség ilyesmire. Képesnek kell lenni elengedni ekkor, ahogy a jóga eszközeit is idővel elengedjük, mikor már más szinteken folytatódik gyakorlásunk. Ezt nem csak a tanítványnak, de a tanárnak is jó észben tartani. Ez is az alázat egy formája, gyakorlata, amiről sosem szabad megfeledkezni. Az alázat a tanárnak és a tanítványnak is a feladata, akár csak a kölcsönös tisztelet.