Minősíthetetlen ?!

Véleményünk kinyilvánítása nem lehetséges anélkül, hogy minőségeket, vagy minősítéseket ne határoznák-, vagy fogalmaznánk meg. Egy vélemény mindig csak valami viszonylatában tud létre jönni. Egy tapasztalat megélése, egy helyezet minősítését vonja maga után, az eddig megélt tapasztalatok tekintetében. Véleményt mondunk egy ászanáról, vagy egy gyakorlásról, vagy egy tapasztalatról, az eddigi élményeinkhez viszonyítva. Beszélgetünk róla, de hogyan is tehetnénk ezt melléknevek nélkül…

A jógás közéletben a “minősítés” eretnekséggé vált. Általában azok, akik érintettek, mindenféle álsprituális magyarázatot adnak arra, hogy miért is anti-jógi az, aki minősít, vagyis véleményt formál. De gondoljuk csak végig: valóban így van-e?

Szerintem ideje lenne megvizsgálni alaposabban ezt a kérdést. Annál kezdeném, hogy megkülönböztetném a “minősítés” és “ítélet”, “ítélkezés” szavakat egymástól.

Nem akarok provokatív lenni, de arra felhívnám a figyelmet, hogy a darsanák tekintetében, aki a logika útját a nyájá-t nem sajátította el, az nem sajátította el azt a technikát, hogy tovább tudjon lépni a vaisésika  a megkülönböztetés útjára. Ez a képesség azonban többek között ahhoz is jól jön, hogy értelmezni tudjunk egyszerű szavakat és azok jelentéstartalmát meg tudjuk különböztetni egy másik szótól. Illetve el tudjuk választani a helyeset a helytelentől és el tudjuk döntetni merre tartunk? Jó vagy rossz irányba? Ezt mind a minőségek meghatározása és a minősítések eszközeivel tehetjük meg.

Nézzük csak meg a jóga szentiratait! Patanjali a jóga szútrákban minősíti a különböző képességű és szintű tanítványokat. A Hatha Jóga pradipika minősíti a különböző gyakorlatokat. A Bhagavad-Gítában maga Krisna minősít… amikor egy tanár kiállít egy diplomát, minősít… amikor meghatározza, hogy “én vagyok a tanár, te a tanítvány”, minősít… Amikor egy tanítvány nem fejlődik, akkor Indiában nem megveregetik a vállát, hogy: “nem baj fiam, lassú víz partot mos…”, hanem a mester nagyon is szigorúan bánik tanítványával, akit el is küld, ha az nem rendelkezik megfelelő képességekkel és nem fejlődik a mester elvárásai szerint, legalábbis klasszikus mértékben.

Most akkor hogy is van ez? Minősítés nélkül, hogyan tudnánk kifejezni magunkat, vagy a világot körülöttünk?

A probléma nem a minősítéssel van, hanem az ítélkezéssel. Akik félnek attól, hogy minősítik őket, azok valójában attól tartanak, hogy elítélik őket. A minősítés ellen nem sokat tehetünk. Mások ilyennek vagy olyannak látnak, így vagy úgy határoznak meg bennünket maguk számára, de a kiragadott momentumok sosem mutathatják az egészet egy emberről. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy az ember alaptermészetéből fakadóan nem tudja abszolútnak látni a világot. Nagyon magas szintre kell ahhoz fejlődnünk, hogy mentessé váljunk a minősítések meghatározásaitól. Azok a jóga tanárok, vagy tanítványok, gyakorlók, akik ágálnak a minősítés ellen, tényleg sosem minősítenek? Ne legyünk álszentek. De ne is ítéljük el magunkat, vagy másokat eme természetes tulajdonságunk miatt. Lao-Ce a Tao Te King-ben ezt mondja (“Az út” című verset e téma iránt érdeklődőknek kimondottan ajánlom!): “mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is…”

Mások meglátásai, minősítései előre vihetnek, vagy megerősíthetnek, ha ahhoz megfelelően viszonyulunk. Erről nemrég a “Jógik harca” című cikkemben írtam. Nem ismételve magam - aki szeretné elolvashatja erről a gondolataimat.

Az ítélkezés egy körüljáratlan téma. Amikor valaki felett ítélkezünk, vagy ítéletet mondunk, az a minősítésnél problémásabb helyzet. Persze az is igaz, hogy a minősítés és az ítélkezés is az elme egy alacsonyabb szintű működése, és az erre való fogékonyság is… Mégis az ítélkezés könnyebben elkerülhető és kerülendő is. Minősíthetünk, vagy meghatározhatunk dolgokat, eseményeket, történéseket saját szájízünk szerint, de itt mindenképpen meg kell állni. Nem törhetünk senki és semmi felett pálcát amiatt, mert a bennünk kialakult értékrenddel nem összeegyeztethető. Nem tudhatjuk kit, milyen sors alakított, mi vezette egy adott felismeréshez, milyen dolgok késztették bizonyos tettek megcselekvésére. Az ítélkezés egyértelműen negatív megnyilvánulás, amely által valamit véglegesen vagy végletesen kategorizálunk akár pozitív, akár negatív értelemben. Ezzel magunkat is és az adott eseményt, dolgot vagy embert is egyaránt beskatulyázva, mintegy menthetetlenül és megváltoztathatatlanul olyanná bélyegezve, amilyenné az ítélkezésünk teszi. Míg a minősítés egyfajta vélemény nyilvánítás, kifejezése annak, hogy valamiről mi magunk valahogyan gondolkodunk, azzal kapcsolatban valahogyan érzünk, vagy valahogyan viszonyulunk hozzá, addig az ítélkezéssel elzárkózunk  és minden rugalmasságunkat, nyitottságunkat elveszítjük egy a miénktől eltérő nézőpont iránt. A minősítés vitaképes, képes arra, hogy áramoljon, változzon és megismerve mások nézőpontját, vagy újabb információkkal gyarapodva átalakuljon. Az ítélkezés elzárkózó, bebetonozó mozdulatlanság, ami rideg és valóban távol áll egy hajlékony elméjű jógitól.

Ha például állunk a sorban a sorompó előtt, és végig előzi az összes autót egy másik: azt mondjuk: “Ó, ez egy őrült, nem normális”. Ezzel ítélkeztünk felette. De nem tudhatjuk, nem-e a gyermeke fekszik félholtan a hátsó ülésen, akivel a kórház felé siet. Ha azt mondtuk volna: “őrültséget csinál”, minősítünk ugyan, de nem tévedünk, vagy ítéljük el a kellő információ hiányában…

A minősítés alaptermészetünk, de az ítélkezés elkerülhető, mivel az csupán egy rossz szokás, egy tanult, kondicionált viselkedés. Utóbbinak vannak komolyabb vonatkozásai. Az ítélkezők, mondjuk akik a minősítőket, vagy vélemény nyilvánítókat elítélik, félelemmel vannak tele, és ez a félelem majd gyűlöletet szül. Ezzel lesz a nagyobb baj… de erről majd legközelebb.

Tudnunk kell, hogy minden valamirevaló vélemény nyilvánítás felkorbácsolja az érintettek dühét. Akik csak nagyravágyásra, kitűnésre törekednek, nem tűrik mások véleményét és meg is magyarázzák miért. Megpróbálják kivágni a fát, amire nem tudnak felmászni… Az ego tiltakozik, mert a vélemény nyilvánításban felismeri magát, hibáit, gyengeségeit, de érdekei azzal ellentétesek, hogy azt nyilvánosan, vagy akárcsak otthon, titokban beismerje, ezért elkezdi gyártani azokat a gondolatokat, amivel a minősítőt vagy magát a minősítést lehúzza. Az ego kiváló zsonglőr. De ha a magunk fejlődésében gondolkodunk, az ilyen cirkuszi mutatványait nem engedhetjük meg, mivel ezzel tovább hagyjuk erősödni, ami önmagában nem lenne baj, de ha túl nőnek ágai egy bizonyos határon, már nem leszünk képesek megfelelően kontrollálni, s az erős egónk önmagunk fejlesztésének akadályává válhat. Ilyenkor már saját magunk nem fogjuk tudni letörni túlburjánzó egónkat, s kénytelen lesz minket letörni az élet valahogy. Jobb, ha ezt nem várjuk meg…

Az ítélkezéstől való megszabadulás pedig végtelenül egyszerű. Csak szoktassuk át magunkat. Mivel az ítélkezés nem evolúciós szükséglet, csupán a gyenge elme jellemzője, ezért nincs más dolgunk, mint felismerni ítélkezésünket, és gyakorolni azt, hogy helyette visszatérünk a tényekhez, azaz mindazon dolgok egyszerű minősítéséhez, amit épp tapasztalunk. Hihetetlenül megnyugtató…