Ideálok

Valami hiányzik a világból, vagy ha a világból nem is, az egyes ember életéből nagyon is. Ezt a hiányt betöltik a mozi vásznak örök életű vámpírjai, a minden akadályt leküzdő szuperhősök, a kedves mutánsok, akik megmentik a világot. A maguk nemében mind tökéletesek ők, akiket lehet szeretni, akikre fel lehet nézni, de vajon mit csinálnak a szuperhősök, amikor nem kell megmenteni a világot, mit tesznek a vámpírok, amikor a hétköznapokat élik? Egyfajta szerepben látjuk őket, s azon túl mintha nem létezne számukra élet.

Az ideálok és hősök, persze nem csak a vetítővásznon jelennek meg. Mindig is kellettek olyanok, akiket az emberek maguk fölé emelnek, akik értéket képviselnek, életük minőségében és tartalmában eltérnek az átlagostól, s ezért fel lehet nézni rájuk, s eszmény-, vagy példaképpé válhatnak. A média ontja magából azokat a szereplőket, akiknek aztán nem csak munkássága, de magán élete is követhetővé válik, s így a tömeg hol a rajongó, hol a bíráló, hol együtt érző minőségekben viszonyul hozzájuk. Persze ezek a jelenségek mindig ahhoz segítik az arra nyitottakat, hogy ne kelljen saját életükkel foglalkozni, hiszen másokéval mindig könnyebb. A népszerűség idejét, hosszát meghatározza, hogy meddig kedvez a kép az elvárásoknak és a tömeg által a példaképre vetített szerepnek meddig tud, vagy akar megfelelni. Amint eltér ez a kettő egymástól, és az adott személy nem szerepe szerint cselekszik, könnyen elfordul a felszínes tömeg, aki sosem az adott emberre, hanem magára a szerepre volt igazán kíváncsi.

Egyre több ideál vesz bennünket körül. A fiatalok pop-, vagy rock sztárokra akarnak hasonlítani, a közép korosztály hősökre néz fel, vannak, akik filmsztárokat tekintenek példaképnek egy-egy filmbéli szereplésük alapján, vagy akcióhősök életére vágynak. Valóságuk azonban sokszor kiábrándító.

Persze az emberek keresik a közvetlenebb példaképeket is. Azokat, akikre fel lehet nézni, akik képesek olyan értékeket képviselni, ami a civil életben nehezen megvalósíthatónak látszik. Úgy látom ilyen példaképpé, vagy ideállá formálódnak lassan a jógatanárok is, akik néha már-már a celebek szintjére…. hát, hogy emelkednek, vagy süllyednek… nem is tudom.

A napokban több személyes impulzus is ért ebben a témában, ami sok-sok gondolkodásra, mérlegelésre, önvizsgálatra sarkallt. Pro-, és kontra is voltak tapasztalataim a hozzám való viszonyulásban mások részéről. Persze minderről azt gondolom, hogy sem a pozitív, sem a negatív viszonyulásokkal nincs dolgom, hiszen az érdem nem az enyém, a rám vetített probléma pedig nagy valószínűséggel nem belőlem fakad, sok esetben projektálnak az emberek, bár azért persze jó résen lenni, de nem túl nagy jelentőséggel, hiszen önmagunkat nem mások szemüvegén át kell meghatározni. Bölcsebb megfelelő önismerettel rendelkezni és akkor nincs szükség a külső visszajelzésre ahhoz, hogy tudjam milyen vagyok.

Na, de a jógatanár az mindig jógatanár?

Észrevettem, hogy az emberek nagy elvárással vannak a jógatanárok felé. Egy jógatanárnak nincs hibázási lehetősége.  Mintha egy jógában magasabb szinten képzett valaki a diplomájával a tökéletességről, vagy a megvilágosodásról kapott volna tanúsítványt. Az emberek sokszor maguk fölé emelik az eszményi és ideális jógatanárt és nem szeretik észrevenni, hogy ő is egy ember, aki halad az úton, hibázik, botladozik és bizony olykor vannak “nem szeretem” tulajdonságai is, amik még nem kerültek kicsiszolásra.

A leginkább erre vonatkozó tapasztalataim a magánéletem terén voltak. A párom elismert jógaoktató és nem mellékesen házas ember volt, amikor visszavonhatatlanul egymásba szerettünk. (Bár nem vagyunk hívei a nyilvánosan és látványosan élt magánéletnek, hiszen az a mi legbensőségesebb terünk, ami csak ránk tartozik, a mi menedékünk,  ami nem igényli, hogy mutogassuk és bizonygassuk, elég magunknak tudni, mit érzünk, nincs szükség külső megerősítésre… először és utoljára említem meg, de nagy tanító értéke volt számomra) Akkoriban mindenkinek volt véleménye, mindenki tudni vélt mindent a dolgok alakulásáról, bár soha senki nem mert szemtől szembe kérdezni bennünket…Engem is gyorsan és felettébb jól ismert meg mindenki, akikkel életemben nem találkoztam, vagy nem beszéltem. Könnyebb volt, egy démoni harmadikat, egy glóriáját vesztett jógatanárt látni, akik valami borzasztó bűnt követtek el.  Persze, ha megkérdezték volna, szívesen elmondtuk volna a történetünket. Az érzelmek elnyomását… a vívódást, hogy mi a jógikusabb, hogy egy ilyen esetben hogyan tudjuk elkerülni a magunk, vagy mások tekintetében a nem-ártást, hogy miként nyilvánul meg az igazság igazságossága? Helyes e három embert hazug látszat életbe taszítani, vagy szabadon megélni az érzéseinket és kimondani, hogy: “hát igen… van, hogy az igazi szerelem a házasság után jön.” Úgy döntöttünk, (és nem bántuk meg), hogy a szabad emberként élt, szabad és boldog életet választjuk, vállalva ennek minden következményét és felelősségét.. Ezt persze sokféleképpen lehet titulálni. Önzőség, nem becsületes dolog, vagy épp őszinteség, még a fájdalom árán is… Nem nagyobb önzőség e a látszat kép miatt boldogtalanságba kényszeríteni másokat, nem nagyobb folt e a becsület vásznán, hogy ellopjuk a boldogság lehetőségét mástól, amit valódi szerelemben tölthetne. Jöttek a rossz ízű pletykák, ítéletek…. olyan emberi volt… de persze, másoknak sokszor savanyú a szőlő ilyenkor… az idő igazolta a szerelmünket, már ha szükség lenne bárki előtt is igazolni teljességünket és boldogságunkat.

Különböző ízű levelek jöttek. Volt, aki csalódott, hogy egy jóga tanár elválik… (miért, boldogtalanul kéne élnie?), vagy volt, aki felelőségre vonta  a páromat, hogy miért nem oldotta meg (elképzelhetetlen, hogy valakivel nem akarunk megoldani valamit?), volt aki hiteltelenséggel kardoskodott. De szerencsére többen voltak azok a józanok, akik azt fejezték ki, hogy éppen most vált hitelessé a jógatanáruk. Hiszen döntött, vállalt, és mert változtatni, mert feladni minden látszatott, vagy anyagiságot, pusztán a boldog életért. És… nem volt nagy ár, csak kevesen képesek erre. Hányan kényszerítik magukat rossz házasságba, ilyen – olyan indokokkal? Becsületesebb? Boldogabb? Nem elpazarolt élet?

Vannak esetek, amikor észre kell venni, hogy a jógatanár is első sorban ember. És mint ember, különböző szerepekben tűnik fel. Van, hogy barát, van, hogy beteg, vagy épp károkat elszenvedő, van, hogy szerető, van, hogy szülő, van, hogy jógatanár, vagy épp vendég egy étteremben, rajongó egy koncerten…  miért is kellene elvenni ezeket a szerepeket, miért nehéz meglátni azt, hogy egy jógatanár, amikor, (hogy újra az életből hozzak példát), megrendelője egy munkának és átverik, jogosan háborodik fel, mint mindenki más ilyen esetben. Miből gondoljuk, hogy jógikus hagyni becsapni magunkat, vagy nem felháborodni a nyílván való rossz szándékon? Mitől jógikusabb elfojtani érzelmeket, amikor azoknak igen is teret kell engedni olykor. Ha az indulatokat, amik támadnak egy emberben,vagy jógatanárban, elfolytjuk, abból komoly mentális, vagy egészségügyi problémák alakulhatnak ki. Nem az érzelmek elnyomása, hanem helyes megélésük a fontos, de leginkább azt tanítja a jóga, hogy hogyan éljük meg azokat úgy, hogy azonosság viszont ne alakuljon ki velük. Hogy azoknak ne legyen túl nagy jelentősége, ne rántson mélyre magával hanem ahogy jönni, úgy menni is engedjük.

Egy tanítvány mondta a mesterének, hogy: “Mester, az elmém ide oda ugrál.” “És miért foglalkozol vele?” – kérdezte a mester.

Nem az a cél, hogy érzelem mentessé tegyük magunkat, hanem hogy egykedvűségre törekedjünk. Mit jelent ez? Elérni azt az állapotot, amikor senki és semmi nem tud kimozdítani a középpontból. Ezt el lehet játszani, de valóban megélni nem mindig sikerül, még egy jógatanárnak sem. A tökéletesség talán túl nagy elvárás. Érzelmek mindig, minden helyzetben ébrednek. Ez a természetes. A kérdés az, hogy tudatosan megéljük őket, vagy átveszik az irányítást felettünk és kontrollálatlanul törünk ki magunkból hatásukra, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Kialakult egy kép a jógatanárokról, vagyis inkább kialakult egy ideális jógatanár kép:

- mindig mosolyog, mindig kiegyensúlyozott, mindig derűs, mindig jól dönt, jól reagál, helyesen válaszol, mindent tud, minden tapasztalatban járatos és tökéletes az élete, annak minden részletében. Talán füstölő illatú is és chin mudrával a kezén jár… De életszerű ez?

Azért lehetséges, hogy idealizált figurákká válunk, mert egy spirituális területen, az élet művészetének területén, a megvalósításhoz vezető úton járó követei vagyunk a fejlődésnek, és a jóga szellemiségének. De ez még önmagában nagyon kevés és még senkit sem tett szentté. Persze vannak, akik vissza élnek ezzel a szereppel és valóban megvilágosodott, bölcs, tökéletes tudású vezetőként tünteti fel magát, azok előtt, akik nem látnak a kulisszák mögé… Ki ne hallott volna a spirituális álguruk-ról, álmesterekről, öntelt jógatanárokról ,akik saját fényükben tetszelegnek,  akik visszaélnek a tanítványok bizalmával, a kuruzslókról, akik átverik és kihasználják a tudatlanokat, akik bedőlnek nekik… Egy jógatanárt is tévútra tud csalni a népszerűségben való fürdőzés, ahogy a legnagyobbakkal is megesett, bár közülük is  legnagyobbak nem véletlen húzódnak vissza a nagyközönség elől. Nézzük csak meg Oshó életútját…. vagy sajnos meg kell említeni Swami Rámát, aki mondjuk nem lett kisebb bölcsességű ember attól, hogy bizony kétes nőügyekbe keveredett… és ezektől a szentektől és mesterektől milyen messze van egy mezei jógatanár…

Egy jógatanár abban különbözik leginkább a gyakorlóktól, hogy kicsit előrébb jár az úton, s életét a tanítások folyamaként éli meg, amely mindig a legjobbkor érkezik el hozza. Rendelkezik egy bizonyos képességgel, hogy átadja a tudását másoknak, megosztja eddigi tapasztalatait, hogy élete eseményeit képes úgy feldolgozni, hogy az tanítássá váljon maga és mások számára. Igen, jó esetben tudatosabb, jobban szem előtt tartja a jógikus elveket és határozottabban törekszik azok megvalósítására. De nem tökéletes. És, ha ez csalódást okoz, akkor érdemes megvizsgálni, milyen elvárásokkal vagyunk a jógatanárunk felé. Miért fáj, ha meglátjuk az élethez tartozó normális szerepekben, a jóga órán kívül. És miért hisszük, hogy a jógatanár, csak meditál, relaxál, szentiratokat és tanulmányokat olvas csak, ha nem tart épp jógaórát.

Bizony gyarlók vagyunk mind, tele érzelmekkel és vágyakkal, s ezek felett a tudatosság nem mindig győzedelmeskedik, vagy épp nem az elvárások szerint. De ezt nehéz megítélni. Ha csak a magánéleti példánkat nézem, megtanított arra, hogy lehet, hogy valami kívül elítéltetett, de tudom, hogy a legtisztább, és a jógához leghűbb út volt, amin végig mentünk és ezt nem a külvilágnak kell megítélni, vagy jóváhagyni. Van, hogy egy tanár egy negatív képpel tud nagy tanítást adni, vagy egyszerűen csak annyi a tanítás, hogy senkit se emeljünk magunk fölé, ne támasszunk elvárásokat, hiszen ez véd meg leginkább a csalódásoktól. Ahelyett, hogy ideálokat teremtenénk, hozzuk felszínre magunkban azt az énünket, amely leginkább hasonlít eszményi emberképünkhöz és dolgozzunk annak megvalósításán.

A jógatanárokat nem szuperhősökké kell emelni, hanem megtalálni köztük azt az egyet, akik még tévedései és hibái, vagy kudarcai által is képes inspirációt adni számunkra a fejlődés útján, hiszen épp ezek és az ezekhez való viszonya, az ezekkel kapcsolatos tapasztalata, őszintesége teszi hitelessé őt. Amit nem éltünk meg, azt nem tudjuk tanítani… Egy jógatanár példája abban áll, hogy hogyan birkózik meg a mindennapi élet nehézségeivel, hogyan visel sikert, vagy épp kudarcot, s hogyan áll fel a mélypontokról, ha épp azokkal szembesül. Nem a hibák, nem a tévedések, vagy kudarcok veszik el valakinek a tisztaságát, hanem ha ezek ellenére akarja magát tisztának és makulátlannak mutatni. Ha valaki képes őszintén megélni sikert, kudarcot, jó és rossz jellemvonásait, az azoktól nem kevesebb lesz. Persze ez nem felmentést jelent. Mint élen járóknak a tudatos, őszinte és tiszta élet területén,  igenis nagyobb felelősségünk van, hiszen a jóga szemléletét képviseljük és megvalósíthatóságáról adunk példát. De az élet számunkra is az élet, amit nem másoknak, hanem önmagunknak, nem mások elvárásai, hanem saját józan ítélőképességünk, szándékunk és életcélunk szerint alakítunk, ami lehet, hogy mások megítélése szerint nem helyes, de számunkra mégis így válik megvalósítottá egy tanítás.

Persze, lehet mind ez nem igaz… mindez tévedés… és jógatanár csak akkor legyen valaki, ha kész életét feláldozni hivatásáért, ha már képes az érzelmek, érzések, a világ dolgai és környezete tekintetében teljesen egykedvű és kizökkenthetetlen,  a szív dolgairól és vágyakról tökéletesen lemondott lenni.

Mutassatok egyet!

Az ideál kifejezés egyéb aspektusaival is érdemes foglalkozni… és hamarosan fogunk is, kövessétek a blogot.