Szerencsés vagyok. Azt csinálom, amit szeretek. Jógázom és jógázni tanítok másokat. A hobbim a munkám, de nem ebben van csupán a szerencsém. Azt gondolom esténként leülni az emberek elé és átadni azt a tudást, amit már megtapasztaltam az nem egy nagy kihívás. Az ember csupán az élményeiről és megéléseiről beszél és azok alapján instruál, vezet másokat. Önként és örömmel vállalt kötelességem a gyakorlás, hiszen fejlődésem másokat szolgál, vagy azért, hogy segítsek megérteni és megvalósítani egy ászanát, azon keresztül, ahogy már megvalósítottam, vagy azért, mert ha hibázom, vagy sérülést okozok magamnak, de elég tudatos vagyok és fel tudom hívni a figyelmet a veszélyre vagy annak lehetőségére, azoknak akik nálam gyakorolnak, már nem kell ezekbe a hibákba beleesniük… (ha csak nem szükséges valami magasabb erő akaratából eredően.) Mindennek persze meg van a művészete… mert szerintem egy szekvencia összeállítása, leinstruálása, vagyis szóbeli átadása, olyan mint szavakkal festeni le valamit, ami mások testében kirajzolódik a szavaim szerint. Ez szép. Szeretem ezt a részt a tanításban. Változatosság, kreativitás, intellektuális tudás és az ászanák érzelmi érzeteinek ismerete kell hozzá… mint a festő játéka a színekkel. Az órákban mindig ezt a részt szeretem a legjobban. A sorozatok kigondolása és megalkotása. Örülök, hogy sem a hatha-, sem a vinyasa nem köti meg ezeket a kreatív erőket bennem és újra és újra lehet változtatni a sorokon és nem csak egy adott gyakorlatsort kell állandóan gépiesen ledarálnom… persze biztos abban is meg lehet találni a jót, de engem a szabadság gyönyörködtet az élet minden területén, így a tanításban is.
Mindez a tanítás tudatos, élvezeti része, ami olykor kemény gyakorlásokhoz, olykor öröm jógához vezet. De más az, ami élménnyé teszi számomra a tanítást. Igazából az, hogy tanulok, tanítva vagyok közben. Igen, igen… egyrészt a tanítványok által, de történik itt más is…
Arra tanított a mesterem, hogy ne egóból tanítsak. Arra nevelt, hogy az óra eleji lecsendesedés idejét szánjam arra, hogy elengedjem a személyiségem, az önazonosságom. Szűnjek meg, mert nem az az óra a jó, amikor a tanár, mint személyiség van jelen az órán, hiszen az teljesen más ízt, tartalmat, mélységet, megéléseket ad a résztvevőknek, mint mikor csatornaként van jelen a tanár és csupán csak a tudás közvetítőjeként éli meg az órát, mint egy adóvevő… leadja a szükséges jeleket. Ez persze nagyon is nagy jelenlétet és tudatosságot kíván, és egyáltalán nem valami szédült, nem valami ködös állapot… csak épp nem a hétköznapi értelemben. Tudatosan nem lehet ebbe az állapotba kerülni. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy amíg kezdő tanár voltam és lekötötte a figyelmem, hogy izgulok, hogy kik jönnek, kinek lesz olyan problémája, amivel nem tudok mit kezdeni, vagy épp attól féltem, hogy nem tetszik majd az óra, vagy egyáltalán ki tudom e tölteni a 90 percet, vagy eszembe jut e majd, hogy mi jön a harmadik gyakorlat után és mi lesz ha nem… ezeken mindenki átmegy… addig mindez a “tanár, mint csatorna” téma elég távolinak, misztikusnak, már-már nem is eviláginak tűnik.
Aztán megjön a rutin. Az ember felismeri a képességeit, lehetőségeit, magabiztossá válik a tudása, rátalál a saját hangjára az órán és elkezdi élvezni. Az órák összetettebbek, színesebbek. Cizellálhatóvá válik a tanítási technika, akár egy ászana, amikor már nem csak arra figyelünk, hogy kapjunk levegőt… Egy másik példával élve: olyan, mint a vezetés. A kezdő vezető, csak szorongatja a kormányt, és még a váltás beszervezése is nehézkes, nem hogy jobbra balra nézni, pedálokat nyomkodni váltani, rádiót csavargatni, inni, telefonálni (persze csak head set segítségével) közben. Aztán egyszer csak minden összhangba kerül és egyre cizelláltabb bravúrokba bocsátkozik a sofőr… na persze a KRESZ szabályain belül… Itt válik a már említett művészetté az óra összeállítás, tanítás vagy épp a javítás, korrigálás. Ekkor már a figyelem önmagamról, a másikra irányul. De még mindig nem tűnik el a személyiség, még mindig az óra egy tudatos íven át halad, épül fel, előre eldöntött és megtervezett lépések szerint.
Kis idő elteltével megint változik a tanítás megélése. Észrevettem magamon, hogy már nem az határozza meg, hogy mi legyen az órán, hogy én mit találtam ki, milyen sorozatot, vagy folyamatot építettem fel, hanem az, hogy milyen típusú emberek, milyen hangulatok, milyen problémák, vagy milyen hiányok lettek megjelenítve a csoport által. Hiszen hiába akarnék erősítő órát tartani, ha a résztvevőknek lazításra van éppen szükségük. Úgy gondolom ezt fontos felismerni. Ki az akinek mindig, minden hangulatban, életszakaszban, napszakban, évszakban stb. ugyanarra van szüksége?
De amit igazán szeretek a tanításban az, hogy vannak olyan órák, amelyek különlegesek. Nem, nem miattam. Ezek azok az órák, amelyekben csak marionettként vagyok jelen és valami számomra is ismeretlen tudás áramlik át rajtam. Instrukciók sugalmazódnak, amelyeket még nem adtam soha… érzetek… érzelmek ébrednek… tiszta tanítások érkeznek, valahonnan a Buddhi végtelen bölcsességének megnyilvánulásaképpen. Nem is tudom hogyan lehetne leírni anélkül, hogy egy spirituális maszlagnak tűnne…
Tanítás közben valóban eltűnik az, amit egyébként “én”-nek, Regősvölgyi Reginek élek meg. Nem marad belőle semmi, csak egy üres test, ami eszközévé válik magának a tanításnak.
Azt gondolom és élem meg, hogy a tanár minőségében, vagy szerepében lenni, nem a másokhoz való viszonyulás, vagy a másoktól való megkülönböztetés, meghatározó szerepe. Számomra a tanítás szolgálat és a tanulás egy újabb szintje. Tanítás közben áradnak felém azok a tanítások, amiket nem lehet szavakkal átadni, amelyek intuitívak, amelyek csak érzetként, vagy megértésként jelennek meg a tudatosságomban. Itt az órán rögtön tovább adom, hiszen rajtam keresztül másoknak szól. Ezek nem mindig mondhatóak sajátomnak, én is épp akkor, ott az órán tanulom meg. Persze az intellektuális tudás jelen van, az ami elsajátított a képzések, gyakorlások közben, de jelen van valami más is… A jóga tradíció szellemisége, guru vonal, az előttem járók bölcsessége és tapasztalata, mesterem szelleme… mindez emlékeztet azzal a megéléssel, ami létrejön az órák közben, hogy a tudás, amit közvetítek nem az enyém… minden, ami jó benne, az ősi bölcsektől, a Guru kegyelmétől és mestereimtől való… minden dicsőség őket illeti, eredményeim az Ő fényüket emeli. Csak tévedéseim nevezhetem sajátomnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése