2012. szeptember 18., kedd

Belső áramlások

Tegnap este a nem kis kihívásokkal megspékelt vinyasa flow óra után arról beszélgettünk a résztvevőkkel, hogy mitől is válik egy dinamikus jóga sorozat végül tökéletes flow élménnyé. Egyáltalán nem mindegy, hogy csak egymás után rendezett ászana szekvenciát gyakorlunk végig, vagy pedig olyan külső és belső áramlások egységét éljük meg, amely szinte erőfeszítés nélkülivé teszi a légzés hullámain ringatózó mozgást.

Mikor elkezdtem tanítani ezt az irányzatot, 8 év hatha jóga volt a hátam mögött. Egyáltalán nem volt könnyű a dobozban végzett mozgásról átállni a nagy körívekkel dolgozó szekvenciákra, amelyek egészen más megélést adnak. Mint “Bálint” tanítvány nem kevés fejtörést okozott, hogy az ászanák végletekig precíz kivitelezését, hogyan ötvözzem a légzésszinkronban végzett mozgással, ami nem feltétlen ad erre teret, lehetőséget. …igen, ezek valóban korlátai a vinyasa flow-nak, vagy az oktatásának. Ezért is szoktam javasolni, hogy inkább olyanok kezdjenek el ebben a stílusban gyakorolni, akik rendelkeznek némi ászana ismerettel, és ebből kifolyólag az ászanákon belüli testtudatossággal, mert a következetesen végzett pontatlan gyakorlás hosszú távon sérülésekhez, mozgásszervi problémákhoz vezethetnek. A vinyasa nem terápiás jóga. Nem alkalmas a fizikai problémák megszüntetésére. Ez egy játék, amely komoly hatha alapokat igényel, amely minden jógatípus alapjaként is szolgál egyben.

…szóval mindezért, okozott némi zavart bennem az elején, hogy akkor most pontosan gyakorlunk, vagy áramlunk? Aztán, ahogy magam is fejlődtem a gyakorlásban felfedeztem a Vinyasa Flow szépségeit és tartalmait. Ráébredtem például arra, hogy nem a test, hanem a “flow” élmény kialakulása és megtapasztalása a lényeg, ami a jele pillanatban végzett tevékenység megélésének a művészete.

Ahogy tegnap a csoporttal beszélgettünk, arra próbáltam rávilágítani, hogy ezeken az órákon, persze a lehetőségek szerint törekszünk a precíz kivitelezésre, de a folyamatokra összpontosítsák a figyelmüket. Nem az a fontos jelen esetben, hogy éppen most adhomukhasvanasanában (lefelé-néző-kutya-pozíció) állok és át kell keverednem valahogy urdvamukhasvanasanába (felfelé-néző-kutya-pozíció), hanem az a folyamat az érdekes, amíg egyik helyzetből a másikba jutok… Mi történik közben, mit és hogyan élek meg benne?



Ahogy a hatha jógában is szerettem, hogy felfedeztem benne az élet és a lélek törvényszerűségeit, úgy a Vinyasa Flowban is igyekeztem felfedezni ezeket az aspektusokat. És meg is találtam. Eddigi életem során még nem találkoztam olyan változással, amely nem hosszabb, vagy rövidebb folyamaton keresztül történt volna. A változás és átalakulás folyamatai, nem tisztán egyik helyzetből a másikba dobnak és kész, hanem amit elengedünk, elkezd lebontódni, körvonalai szertefoszlanak, míg végül semmivé válik. S miközben történik mindez, már formálódik, kirajzolódik, megteremtődik valami új. Kitűzünk egy célt magunk elé, de az még nem jelenti, hogy holnapra már össze is áll és egyáltalán nem mindegy, hogy miként éljük meg a kialakulás, változás folyamatát. Sok esetben az átmenetekben megélt élmények hosszú távon meghatározhatják, hogy egy új  helyzetben jól, vagy rosszul fogjuk érezni magunkat. Ha mindig csak a célra figyelünk és soha nem arra, hogyan jutunk el odáig, akkor elveszhet az az élmény, ami a sikert, vagy a vágy beteljesülését, a megvalósítást örömét boldogsággá teszi.

Fontosak tehát a kiinduló pontok az életben, akár csak az órán, azonban sokkal érdekesebb megfigyelni: “hogyan jutok egyik pozícióból a másikba?”, hogyan hat rám egy helyzet, amiben váratlan fordulatok jelennek meg”, mennyire engedem mélyre menni magam olyan körülményekbe, amelyek teljesen kifordítanak”, “és az milyen érzés”. Számos kérdéssel dolgozhatunk magunkon az áramlás gyakorlatok közben. És, ahogy haladunk még valami fontos dolog kialakul bennünk.

Légzés és szinkron.

A légzés önmagában képes lenne tanításaival a megvilágosodás szintjéig emelni. De a légzés szinkronban végzett mozgás kapcsán most másra szeretnék rávilágítani. Ez egy másik nagyon fontos momentum a vinyasa flow gyakorlásában. Az, hogy hagyjuk, hogy a légzés vezessen. Ezen kezdetben jót kuncognak a tanítványaim, és azt mondják: “örülök, ha levegőhöz jutok”, azonban hamar meg lehet érezni miről is van szó. A légzés áramlása egyfajta hajtóerővé válik, ami ide-oda hullámozva a testben egyszer csak elkezd “belehintáztatni” a pozíciókba. Megszünteti az erőfeszítést, persze ez csak érzet szinten történik, hiszen a vinyasa nagyon is intenzív mozgás önmagában. Mindezeken túl az ember megtanul a benne zajló áramlásra hagyatkozni, amiben tökéletesen megbízhat, hiszen a belégzést a kilégzést mindig követi, s a test a légzés éppeni fázisához leginkább illő ászanába fog belehelyezkedni.

Mindez visszavezet az ősbizalomhoz, amely nem csak az életbe, de önmagunkba vetett hitünket is visszaadja. Felébreszti azt az ösztönt, amely kétségek nélkül mer az ösztönökre és az intuícióra hagyatkozni és mivel az ettől egyre élesebbé és élesebbé válik, a gyakorlót minden napjaiban egyre éles látóbbá és magabiztosabbá teszi.

2012. szeptember 16., vasárnap

Garuda röpte

Garuda egy hatalmas tojásból született, amely ragyogóbb volt, mint ezer nap. Nőtt, növekedett, s amikor egyre inkább megtapasztalta hatalmas erejét, elfogta a félelem, s azért könyörgött az istenekhez, hogy csökkentsék le a benne szunnyadó potenciált…

Egy napon azonban Garuda édesanyját, Vinatát, egy kígyó rabul ejtette, és Patalába a kígyók földalatti városába hurcolta. Itt bevallotta neki, hogy nem akarja rabságban tartani és ha Garuda hoz neki az égi hegy csúcsán őrzött amritából, az örök élet elixírjéből, szabadon engedi. Garudának a küldetés során három halálos akadállyal kellett megküzdeni.

Az első a tűz gyűrű volt. Garuda néhányat kortyolt egy folyó vizéből, s mielőtt átrepült volna a tűzkarikán, kioltotta azt, s könnyedén átrepült rajta.

A második akadály egy olyan ajtó volt, amelynek keretében egy éles szögekkel kovácsolt vaskerék forgott. Misztikus erejét felhasználva nagyon kicsinnyé vált, s így leküzdve a második akadályt is, átrepült rajta.

Garuda végül elérkezett a harmadik próbatételhez, amikor egy kígyóval kellett megküzdenie. Szárnyaival porfelhőt kavart és megvakította a kígyót, majd erős csőrével megölte.
Ezek után Garuda merített az örök élet nektárjából és elvitte Patalába, a kígyók földalatti városába, hogy kiszabadítsa anyját. Mikor azonban átadta volna az Amrtát, a kígyó királynak, megérkezett Indra és az félistenek, hogy visszaszerezzék, amit elloptak tőlük. A kígyó gyorsan bele akart nyalni az örök élet elixírjébe, de az annyira erős volt, hogy ketté hasította a kígyó nyelvét, ami miatt, legalábbis így tartja a legenda, a kígyók mind a mai napig villás nyelvvel születnek.

A kígyó tartotta szavát és szabadon engedte Garuda anyját.

A Garudasana, Vishnu hordozójáról a nemes szívű Garudáról kapta a nevét. Garuda az isteni madár, fejjel, sas csőrrel, karmokkal, szárnyakkal, de emberi testtel és végtagokkal született, ezért nevezzük sas póznak.
A Garudasana felépítését Tadasanából, alapállásból kezdjük. Összekulcsoljuk a lábakat és a karokat, olyan módon, hogy a felkarokat keresztezzük, majd  a két alkart, aztán a tenyereket, melyek majd merőleges helyzetben lesznek az arccal és az ujjak felfelé nyújtóznak. A kar tartást önállóan is szoktuk gyakorolni, akár sarokülésben, akár a Viradhabdra I. kéztartás variációjaként. A belégzéssel előre tova a két könyököt és finoman felfelé nyújtózva a karokkal, kilégzéssel pedig vissza engedve, néhány ismétléssel is jól lazítja a vállak és a lapockák területét, valamint oldja az ott elraktározott stresszt. A teljes póz kivitelezésénél a lábakat is összefonjuk. A két comb, a két lábszár keresztezi egymást, majd végül a lábfejet akasztjuk be az ellenkező lábszárba. Ez az nem mindenkinek szokott sikerülni. Befolyásolja a láb vastagsága, és az egyén saját anatómiája is, azonban fekvő, vagy ülő pozícióban lehet gyakorolni. Két féle kivitelezéssel is találkoztam már. Az egyikben a felkarokat megtartjuk váll magasságban, a másikban viszont a könyököt leengedjük a felül lévő térdre. Ebben az esetben a pozíció jó hatással van a belső szervekre, melyek ilyenkor a légzés segítségével átmasszírozódnak.

Ezzel a testtartással erősíthetjük, nyújthatjuk a lábak izmait, valamint hatással lehetünk a csípő körüli izmokra is. Nem mellékesen pedig fejleszti az egyensúly érzéket, valamint az összpontosítás képességét.
És hogy hol van Garuda ereje bennünk?

Garuda nem akart szembenézni önmaga valóságával. Egészen addig elfordult erejétől, ameddig anyja élete nem múlt rajta. Akkor viszont nem habozott életre hívni és használni a benne szunnyadó isteni erőt.
Az emberek belemerültek és belefeledkeztek az anyagba. Önazonosságunk a test, s csak abban vagyunk képesek hinni, ami kézzel fogható, annak van értéke, ami anyagi természetű. mindezzel megfosztottuk magunkat attól a spirituális erőtől, amely valóban felszabadíthatna, szabaddá tehetne minket.  A mítoszok mesékké, szellemi vezetők zsarnokokká váltak a történelem során és egyre távolabb kerülünk valódi természetünktől. Nem, hogy nem merjük megélni, hanem sokszor teljesen megfeledkezünk arról az isteni erőről, ami bennünk is ott szunnyad, s ami nagyobbá és erősebbé tesz minket, mint azt legmerészebb álmainkban gondolnánk. Néha néha megvillan és tudattalanul is segítségünkre van, de inkább a véletlennek, a vak szerencsének tulajdonítjuk eredményét, mint, hogy bégre felismernénk benne elménk erejét.

Egy kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint Garuda. Félünk magunkká válni, mert olykor elrettentő az erő. Azonban senki nem kerülheti el sorsát, s előbb utóbb elérkezik az a legmélyebb pont, ahonnan csak a mítoszok, legendák, feledésbe merült mesék igazságainak felismerése vezet vissza a fény felé. 

Amikor ezt a pozíciót formázzuk meg, először visszahúzódunk önmagunkba. Fókuszáljuk és ébresztjük a belső erőt, amit a pozíció bontásakor, akár a sas szárnyát a repülés előtt, terjesztjük ki.

Szellemi lényekként az emberi élet tapasztalása során számos akadállyal találkozunk szembe, amelyeket csak úgy győzhetünk le, ha megvívjuk önmagunkban önmagunk harcait, hogy közelebb és közelebb kerüljünk isteni természetünkhöz, ha tetszik, az elme uralmához. Garuda csak úgy menthette meg édesanyját, hogy merte életre hívni és felhasználni magából azt az isteni erőt, amely képessé tette, hogy szembenézzen a kihívásokkal, s végleges győzelmet arasson felettük.

2012. szeptember 14., péntek

Ideálok

Valami hiányzik a világból, vagy ha a világból nem is, az egyes ember életéből nagyon is. Ezt a hiányt betöltik a mozi vásznak örök életű vámpírjai, a minden akadályt leküzdő szuperhősök, a kedves mutánsok, akik megmentik a világot. A maguk nemében mind tökéletesek ők, akiket lehet szeretni, akikre fel lehet nézni, de vajon mit csinálnak a szuperhősök, amikor nem kell megmenteni a világot, mit tesznek a vámpírok, amikor a hétköznapokat élik? Egyfajta szerepben látjuk őket, s azon túl mintha nem létezne számukra élet.

Az ideálok és hősök, persze nem csak a vetítővásznon jelennek meg. Mindig is kellettek olyanok, akiket az emberek maguk fölé emelnek, akik értéket képviselnek, életük minőségében és tartalmában eltérnek az átlagostól, s ezért fel lehet nézni rájuk, s eszmény-, vagy példaképpé válhatnak. A média ontja magából azokat a szereplőket, akiknek aztán nem csak munkássága, de magán élete is követhetővé válik, s így a tömeg hol a rajongó, hol a bíráló, hol együtt érző minőségekben viszonyul hozzájuk. Persze ezek a jelenségek mindig ahhoz segítik az arra nyitottakat, hogy ne kelljen saját életükkel foglalkozni, hiszen másokéval mindig könnyebb. A népszerűség idejét, hosszát meghatározza, hogy meddig kedvez a kép az elvárásoknak és a tömeg által a példaképre vetített szerepnek meddig tud, vagy akar megfelelni. Amint eltér ez a kettő egymástól, és az adott személy nem szerepe szerint cselekszik, könnyen elfordul a felszínes tömeg, aki sosem az adott emberre, hanem magára a szerepre volt igazán kíváncsi.

Egyre több ideál vesz bennünket körül. A fiatalok pop-, vagy rock sztárokra akarnak hasonlítani, a közép korosztály hősökre néz fel, vannak, akik filmsztárokat tekintenek példaképnek egy-egy filmbéli szereplésük alapján, vagy akcióhősök életére vágynak. Valóságuk azonban sokszor kiábrándító.

Persze az emberek keresik a közvetlenebb példaképeket is. Azokat, akikre fel lehet nézni, akik képesek olyan értékeket képviselni, ami a civil életben nehezen megvalósíthatónak látszik. Úgy látom ilyen példaképpé, vagy ideállá formálódnak lassan a jógatanárok is, akik néha már-már a celebek szintjére…. hát, hogy emelkednek, vagy süllyednek… nem is tudom.

A napokban több személyes impulzus is ért ebben a témában, ami sok-sok gondolkodásra, mérlegelésre, önvizsgálatra sarkallt. Pro-, és kontra is voltak tapasztalataim a hozzám való viszonyulásban mások részéről. Persze minderről azt gondolom, hogy sem a pozitív, sem a negatív viszonyulásokkal nincs dolgom, hiszen az érdem nem az enyém, a rám vetített probléma pedig nagy valószínűséggel nem belőlem fakad, sok esetben projektálnak az emberek, bár azért persze jó résen lenni, de nem túl nagy jelentőséggel, hiszen önmagunkat nem mások szemüvegén át kell meghatározni. Bölcsebb megfelelő önismerettel rendelkezni és akkor nincs szükség a külső visszajelzésre ahhoz, hogy tudjam milyen vagyok.

Na, de a jógatanár az mindig jógatanár?

Észrevettem, hogy az emberek nagy elvárással vannak a jógatanárok felé. Egy jógatanárnak nincs hibázási lehetősége.  Mintha egy jógában magasabb szinten képzett valaki a diplomájával a tökéletességről, vagy a megvilágosodásról kapott volna tanúsítványt. Az emberek sokszor maguk fölé emelik az eszményi és ideális jógatanárt és nem szeretik észrevenni, hogy ő is egy ember, aki halad az úton, hibázik, botladozik és bizony olykor vannak “nem szeretem” tulajdonságai is, amik még nem kerültek kicsiszolásra.

A leginkább erre vonatkozó tapasztalataim a magánéletem terén voltak. A párom elismert jógaoktató és nem mellékesen házas ember volt, amikor visszavonhatatlanul egymásba szerettünk. (Bár nem vagyunk hívei a nyilvánosan és látványosan élt magánéletnek, hiszen az a mi legbensőségesebb terünk, ami csak ránk tartozik, a mi menedékünk,  ami nem igényli, hogy mutogassuk és bizonygassuk, elég magunknak tudni, mit érzünk, nincs szükség külső megerősítésre… először és utoljára említem meg, de nagy tanító értéke volt számomra) Akkoriban mindenkinek volt véleménye, mindenki tudni vélt mindent a dolgok alakulásáról, bár soha senki nem mert szemtől szembe kérdezni bennünket…Engem is gyorsan és felettébb jól ismert meg mindenki, akikkel életemben nem találkoztam, vagy nem beszéltem. Könnyebb volt, egy démoni harmadikat, egy glóriáját vesztett jógatanárt látni, akik valami borzasztó bűnt követtek el.  Persze, ha megkérdezték volna, szívesen elmondtuk volna a történetünket. Az érzelmek elnyomását… a vívódást, hogy mi a jógikusabb, hogy egy ilyen esetben hogyan tudjuk elkerülni a magunk, vagy mások tekintetében a nem-ártást, hogy miként nyilvánul meg az igazság igazságossága? Helyes e három embert hazug látszat életbe taszítani, vagy szabadon megélni az érzéseinket és kimondani, hogy: “hát igen… van, hogy az igazi szerelem a házasság után jön.” Úgy döntöttünk, (és nem bántuk meg), hogy a szabad emberként élt, szabad és boldog életet választjuk, vállalva ennek minden következményét és felelősségét.. Ezt persze sokféleképpen lehet titulálni. Önzőség, nem becsületes dolog, vagy épp őszinteség, még a fájdalom árán is… Nem nagyobb önzőség e a látszat kép miatt boldogtalanságba kényszeríteni másokat, nem nagyobb folt e a becsület vásznán, hogy ellopjuk a boldogság lehetőségét mástól, amit valódi szerelemben tölthetne. Jöttek a rossz ízű pletykák, ítéletek…. olyan emberi volt… de persze, másoknak sokszor savanyú a szőlő ilyenkor… az idő igazolta a szerelmünket, már ha szükség lenne bárki előtt is igazolni teljességünket és boldogságunkat.

Különböző ízű levelek jöttek. Volt, aki csalódott, hogy egy jóga tanár elválik… (miért, boldogtalanul kéne élnie?), vagy volt, aki felelőségre vonta  a páromat, hogy miért nem oldotta meg (elképzelhetetlen, hogy valakivel nem akarunk megoldani valamit?), volt aki hiteltelenséggel kardoskodott. De szerencsére többen voltak azok a józanok, akik azt fejezték ki, hogy éppen most vált hitelessé a jógatanáruk. Hiszen döntött, vállalt, és mert változtatni, mert feladni minden látszatott, vagy anyagiságot, pusztán a boldog életért. És… nem volt nagy ár, csak kevesen képesek erre. Hányan kényszerítik magukat rossz házasságba, ilyen – olyan indokokkal? Becsületesebb? Boldogabb? Nem elpazarolt élet?

Vannak esetek, amikor észre kell venni, hogy a jógatanár is első sorban ember. És mint ember, különböző szerepekben tűnik fel. Van, hogy barát, van, hogy beteg, vagy épp károkat elszenvedő, van, hogy szerető, van, hogy szülő, van, hogy jógatanár, vagy épp vendég egy étteremben, rajongó egy koncerten…  miért is kellene elvenni ezeket a szerepeket, miért nehéz meglátni azt, hogy egy jógatanár, amikor, (hogy újra az életből hozzak példát), megrendelője egy munkának és átverik, jogosan háborodik fel, mint mindenki más ilyen esetben. Miből gondoljuk, hogy jógikus hagyni becsapni magunkat, vagy nem felháborodni a nyílván való rossz szándékon? Mitől jógikusabb elfojtani érzelmeket, amikor azoknak igen is teret kell engedni olykor. Ha az indulatokat, amik támadnak egy emberben,vagy jógatanárban, elfolytjuk, abból komoly mentális, vagy egészségügyi problémák alakulhatnak ki. Nem az érzelmek elnyomása, hanem helyes megélésük a fontos, de leginkább azt tanítja a jóga, hogy hogyan éljük meg azokat úgy, hogy azonosság viszont ne alakuljon ki velük. Hogy azoknak ne legyen túl nagy jelentősége, ne rántson mélyre magával hanem ahogy jönni, úgy menni is engedjük.

Egy tanítvány mondta a mesterének, hogy: “Mester, az elmém ide oda ugrál.” “És miért foglalkozol vele?” – kérdezte a mester.

Nem az a cél, hogy érzelem mentessé tegyük magunkat, hanem hogy egykedvűségre törekedjünk. Mit jelent ez? Elérni azt az állapotot, amikor senki és semmi nem tud kimozdítani a középpontból. Ezt el lehet játszani, de valóban megélni nem mindig sikerül, még egy jógatanárnak sem. A tökéletesség talán túl nagy elvárás. Érzelmek mindig, minden helyzetben ébrednek. Ez a természetes. A kérdés az, hogy tudatosan megéljük őket, vagy átveszik az irányítást felettünk és kontrollálatlanul törünk ki magunkból hatásukra, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Kialakult egy kép a jógatanárokról, vagyis inkább kialakult egy ideális jógatanár kép:
- mindig mosolyog, mindig kiegyensúlyozott, mindig derűs, mindig jól dönt, jól reagál, helyesen válaszol, mindent tud, minden tapasztalatban járatos és tökéletes az élete, annak minden részletében. Talán füstölő illatú is és chin mudrával a kezén jár… De életszerű ez?

Azért lehetséges, hogy idealizált figurákká válunk, mert egy spirituális területen, az élet művészetének területén, a megvalósításhoz vezető úton járó követei vagyunk a fejlődésnek, és a jóga szellemiségének. De ez még önmagában nagyon kevés és még senkit sem tett szentté. Persze vannak, akik vissza élnek ezzel a szereppel és valóban megvilágosodott, bölcs, tökéletes tudású vezetőként tünteti fel magát, azok előtt, akik nem látnak a kulisszák mögé… Ki ne hallott volna a spirituális álguruk-ról, álmesterekről, öntelt jógatanárokról ,akik saját fényükben tetszelegnek,  akik visszaélnek a tanítványok bizalmával, a kuruzslókról, akik átverik és kihasználják a tudatlanokat, akik bedőlnek nekik… Egy jógatanárt is tévútra tud csalni a népszerűségben való fürdőzés, ahogy a legnagyobbakkal is megesett, bár közülük is  legnagyobbak nem véletlen húzódnak vissza a nagyközönség elől. Nézzük csak meg Oshó életútját…. vagy sajnos meg kell említeni Swami Rámát, aki mondjuk nem lett kisebb bölcsességű ember attól, hogy bizony kétes nőügyekbe keveredett… és ezektől a szentektől és mesterektől milyen messze van egy mezei jógatanár…

Egy jógatanár abban különbözik leginkább a gyakorlóktól, hogy kicsit előrébb jár az úton, s életét a tanítások folyamaként éli meg, amely mindig a legjobbkor érkezik el hozza. Rendelkezik egy bizonyos képességgel, hogy átadja a tudását másoknak, megosztja eddigi tapasztalatait, hogy élete eseményeit képes úgy feldolgozni, hogy az tanítássá váljon maga és mások számára. Igen, jó esetben tudatosabb, jobban szem előtt tartja a jógikus elveket és határozottabban törekszik azok megvalósítására. De nem tökéletes. És, ha ez csalódást okoz, akkor érdemes megvizsgálni, milyen elvárásokkal vagyunk a jógatanárunk felé. Miért fáj, ha meglátjuk az élethez tartozó normális szerepekben, a jóga órán kívül. És miért hisszük, hogy a jógatanár, csak meditál, relaxál, szentiratokat és tanulmányokat olvas csak, ha nem tart épp jógaórát.

Bizony gyarlók vagyunk mind, tele érzelmekkel és vágyakkal, s ezek felett a tudatosság nem mindig győzedelmeskedik, vagy épp nem az elvárások szerint. De ezt nehéz megítélni. Ha csak a magánéleti példánkat nézem, megtanított arra, hogy lehet, hogy valami kívül elítéltetett, de tudom, hogy a legtisztább, és a jógához leghűbb út volt, amin végig mentünk és ezt nem a külvilágnak kell megítélni, vagy jóváhagyni. Van, hogy egy tanár egy negatív képpel tud nagy tanítást adni, vagy egyszerűen csak annyi a tanítás, hogy senkit se emeljünk magunk fölé, ne támasszunk elvárásokat, hiszen ez véd meg leginkább a csalódásoktól. Ahelyett, hogy ideálokat teremtenénk, hozzuk felszínre magunkban azt az énünket, amely leginkább hasonlít eszményi emberképünkhöz és dolgozzunk annak megvalósításán.

A jógatanárokat nem szuperhősökké kell emelni, hanem megtalálni köztük azt az egyet, akik még tévedései és hibái, vagy kudarcai által is képes inspirációt adni számunkra a fejlődés útján, hiszen épp ezek és az ezekhez való viszonya, az ezekkel kapcsolatos tapasztalata, őszintesége teszi hitelessé őt. Amit nem éltünk meg, azt nem tudjuk tanítani… Egy jógatanár példája abban áll, hogy hogyan birkózik meg a mindennapi élet nehézségeivel, hogyan visel sikert, vagy épp kudarcot, s hogyan áll fel a mélypontokról, ha épp azokkal szembesül. Nem a hibák, nem a tévedések, vagy kudarcok veszik el valakinek a tisztaságát, hanem ha ezek ellenére akarja magát tisztának és makulátlannak mutatni. Ha valaki képes őszintén megélni sikert, kudarcot, jó és rossz jellemvonásait, az azoktól nem kevesebb lesz. Persze ez nem felmentést jelent. Mint élen járóknak a tudatos, őszinte és tiszta élet területén,  igenis nagyobb felelősségünk van, hiszen a jóga szemléletét képviseljük és megvalósíthatóságáról adunk példát. De az élet számunkra is az élet, amit nem másoknak, hanem önmagunknak, nem mások elvárásai, hanem saját józan ítélőképességünk, szándékunk és életcélunk szerint alakítunk, ami lehet, hogy mások megítélése szerint nem helyes, de számunkra mégis így válik megvalósítottá egy tanítás.

Persze, lehet mind ez nem igaz… mindez tévedés… és jógatanár csak akkor legyen valaki, ha kész életét feláldozni hivatásáért, ha már képes az érzelmek, érzések, a világ dolgai és környezete tekintetében teljesen egykedvű és kizökkenthetetlen,  a szív dolgairól és vágyakról tökéletesen lemondott lenni.

Mutassatok egyet!

Az ideál kifejezés egyéb aspektusaival is érdemes foglalkozni… és hamarosan fogunk is, kövessétek a blogot.

2012. szeptember 9., vasárnap

A jógaóra, mint eszköz

Az órák végén nem szeretek kirohanni a teremből. Jó ülni a csendben, amely a gyakorlókban és bennem alakult ki. Pár perc ilyen csendes ücsörgés után mindig szánok időt a kérdésekre, a felmerülő érzelmek és gondolatok kifejezésére. Úgy veszem észre a gyakorlók szeretik megosztani a tapasztalataikat, anélkül is hogy én egy szót is szólnék, és talán ez kovácsolja össze őket hétről hétre egyre összetartóbb csoporttá, akik már sokszor a jógaórán kívül is barátokként jönnek össze, vagy épp segítik egymást. De jó érzés… Nagyon gyakran megjelennek azonban a legkülönbözőbb kérdések, gyakorlatokról, légzésről, filozófiáról, életről vagy életmódról. Kezdetben minden kérdés új volt… de mostanában már vannak “rutin” kérdések, amelyek engem is mélyebb és mélyebb vizsgálatára sarkalnak a témának. Ilyen például a kezdők részéről gyakran elhangzó kérdés: “hányszor kellene jönni a héten, hogy érezzem a hatását”? Korábban egyszerűnek tűnt a válasz. Ma már összetettebbnek érzem.

Lássuk csak, mire is való egy jógaóra?

Aki még sosem gyakorolt jógát, annak nyilván arra való, hogy megismerje a testgyakorlatokat, s azok által el kezdje finomítani testtudatosságát és érzékeit. Azonban akik mindenféle előképzettség nélkül kezdenek el órára járni, azoknak a testük még nincs felkészülve a mozgásra, tehát nem szabad rögtön leterhelni a mindennapos gyakorlással, az csak sérüléshez vezet, vagy eltántorítja őket a jóga gyakorlásától, mivel az csak egy újabb kötelesség igájává válik, amitől menekülni szokott az, aki még nem vált teljesen fanatikus jóga fun-ná. Mégis azt gondolom, hogy egy kezdő gyakorlónak 2-3 alkalom szükséges a héten ahhoz, hogy kialakítson egy új szokást, hogy elég intenzív impulzust kapjon a jógából, ami intenzíven indítja el a folyamatokat, így határozottabbá válnak a jógagyakorlatok jótékony hatásai és persze azért is, hogy minél előbb elsajátíthassa az otthoni, önálló gyakorlás képességét.

Amikor valaki már gyakorlottabb a jógában, akkor már egész más szerepe van a jógaórának. Heti 1-2 alkalom elég arra, hogy a haladó konzultáljon a tanárával és a tanára korrigálja a gyakorlatait, és amikor itt az idő, új kihívásokat elé állítsa a tanítványt. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy haladó csak egyszer gyakorol a héten… sőt. Minden nap, minden percben gyakorolnia kell, míg egész életét át nem itatja a jóga.




Egy jógaórának az a szerepe, hogy elsajátítsuk a gyakorlatok pontos kivitelezésének módját. A fejlődés azonban nem a vezetett gyakorlás közben, hanem az önálló gyakorlás idején történik hangsúlyosabban. Ekkor van idő arra, hogy kísérletezzünk a pozíciókkal, hogy lassú légzéssel kipuhatoljuk valódi határainkat, hiszen azt az órát vezető tanár vezényszavára nem lehet megtenni. Az otthoni gyakorlás alkalmat ad arra, hogy megismerjünk és felfedezzünk egy ászanát és megértsük, hogyan áll össze a testben és hogyan működik benne a test. Ehhez idő kell. Elmélyülés kell. A hangtalan, külső instrukció nélkül, csendes önálló gyakorlásban jönnek a megértések és a tanítások a lélek mélyéből.

A minden napos gyakorlás kétségtelen, hogy nagyszerű. Hasznos azonban szüneteket beiktatni a gyakorlásba. Egy héten egy nap legalább kell, ha minden nap lelkiismeretesen másfél-két órát gyakorlunk. Az intenzív, komoly gyakorlóknak azonban szokták javasolni, hogy ciklikusan gyakoroljanak. Mit jelent ez?
Megfigyeltem magamon, hogy egy intenzív időszak után, néhány napra abba hagyom a gyakorlást a fejlődés nem áll meg, izmaim nem merevednek el. Sőt, az újrakezdés első alkalmával még rugalmasabbnak, hajlékonyabbnak és erősebbnek érzem magam, mint mikor abbahagytam a a gyakorlást. Azért lehetséges ez, mert a mindennapos terhelés fárasztja, egy idő után túlterheli az izmokat, viszont a pihenés hatására új erőre kapva szélesebb határokon dolgoznak majd, s jobban ki tudják használni az intenzív gyakorlás által elért eredményeket.

Egy óra felépítése is akkor adja a legharmonikusabb állapotot a gyakorlás után, ha az nem egy monoton vonalon halad végig, hanem meg van a maga ritmusa, üteme… ti-ti-tá-ti-ti-tá… mint egy dallam. (Persze a monoton óramenetnek is vannak érdekességei és vonzatai… talán meg is ér egy újabb blog bejegyzést később.) Ugyanígy van a gyakorlás egész folyamát tekintve is. Aktivitást pihenés követ, kiterjedést összehúzódást. A jóga a természetes állapotok visszaállításra törekszik. Hát… csak figyeljük meg a természet ritmusát… bizony, az is változik.

Sosem szabad elfelejteni sem a jógatanároknak, sem a gyakorlóknak, hogy a tanár csak egy kicsit fontosabb eszköz, mint a jógaszőnyeg. Ettől az eszköztől nem szabad függővé válni, hiszen a jóga a szabadsághoz vezet, ne induljunk nevében rabság felé. Azért szükséges a gyakorlás, hogy tanuljunk, fejlődjünk, felszabadítsuk önmagunkat, és nem azért tesszük, hogy megfeleljünk tanárunk elvárásainak, bár kétségtelen, mindannyian szeretünk mestereink kedvében járni, mégis tiszta értelemmel és mértékkel tegyük.

Szóval úgy gondolom, hogy a jógaóra nem a tanár elvárásairól, vagy a létszám teljességéről szól. A jóga nem támaszt elvárásokat a gyakorló felé. Csupán meghatározza a lelkesedés és a lustaság következményeit. Arra való, hogy útmutatást és irányt kapjunk, hogy miben kell fejlődni, hol szükséges változtatni, mely területek igényelnek nagyobb testtudatosságot, s milyen helyzetekben tudjuk még kipróbálni magunkat. Általában, ha valaki komolyan gyakorol nem a vezetett órát, hanem magánórát szoktam javasolni neki. Ez az önálló gyakorlás leghatékonyabb kiegészítője. Itt mindenki személyre szabott gyakorlatsorokat kap, ami aktuális problémájának, testi-lelki állapotának és szükségleteinek figyelembevételével kerül összeállításra.

A csoportos óra persze jó közösségi élmény. Jó másokkal együtt gyakorolni. A fejlődés tekintetében is jól működő csoport dinamika által is nagy lépéseket tehetünk. Sokszor megfigyelem, hogy a haladóbb gyakorlók szinte húzzák magukhoz a kezdőbbeket, akik általuk inspiráltabbá válnak arra, hogy maguk számára is ismeretlen erőtartalékaikat felhasználják a gyakorlás során. 

Azért, ne felejtsük el… a jógaóra és a tanár csak eszköz. Olyan mértékben használjuk fel őket tisztelettel, amilyen mértékben készek vagyunk rá.

2012. szeptember 5., szerda

Namaha–a dicsőség az előttünk járóké

Szerencsés vagyok. Azt csinálom, amit szeretek. Jógázom és jógázni tanítok másokat. A hobbim a munkám, de nem ebben van csupán a szerencsém. Azt gondolom esténként leülni az emberek elé és átadni azt a tudást, amit már megtapasztaltam az nem egy nagy kihívás. Az ember csupán az élményeiről és megéléseiről beszél és azok alapján instruál, vezet másokat. Önként és örömmel vállalt kötelességem a gyakorlás, hiszen fejlődésem másokat szolgál, vagy azért, hogy segítsek megérteni és megvalósítani egy ászanát, azon keresztül, ahogy már megvalósítottam, vagy azért, mert ha hibázom, vagy sérülést okozok magamnak, de elég tudatos vagyok és fel tudom hívni a figyelmet a veszélyre vagy annak lehetőségére, azoknak akik nálam gyakorolnak, már nem kell ezekbe a hibákba beleesniük… (ha csak nem szükséges valami magasabb erő akaratából eredően.) Mindennek persze meg van a művészete… mert szerintem egy szekvencia összeállítása, leinstruálása, vagyis szóbeli átadása, olyan mint szavakkal festeni le valamit, ami mások testében kirajzolódik a szavaim szerint. Ez szép. Szeretem ezt a részt a tanításban. Változatosság, kreativitás, intellektuális tudás és az ászanák érzelmi érzeteinek ismerete kell hozzá… mint a festő játéka a színekkel. Az órákban mindig ezt a részt szeretem a legjobban. A sorozatok kigondolása és megalkotása. Örülök, hogy sem a hatha-, sem a vinyasa nem köti meg ezeket a kreatív erőket bennem és újra és újra lehet változtatni a sorokon és nem csak egy adott gyakorlatsort kell állandóan gépiesen ledarálnom… persze biztos abban is meg lehet találni a jót, de engem a szabadság gyönyörködtet az élet minden területén, így a tanításban is.
Mindez a tanítás tudatos, élvezeti része, ami olykor kemény gyakorlásokhoz, olykor öröm jógához vezet. De más az, ami élménnyé teszi számomra a tanítást. Igazából az, hogy tanulok, tanítva vagyok közben. Igen, igen… egyrészt a tanítványok által, de történik itt más is…

Arra tanított a mesterem, hogy ne egóból tanítsak. Arra nevelt, hogy az óra eleji lecsendesedés idejét szánjam arra, hogy elengedjem a személyiségem, az önazonosságom. Szűnjek meg, mert nem az az óra a jó, amikor a tanár, mint személyiség van jelen az órán, hiszen az teljesen más ízt, tartalmat, mélységet, megéléseket ad a résztvevőknek, mint mikor csatornaként van jelen a tanár és csupán csak a tudás közvetítőjeként éli meg az órát, mint egy adóvevő… leadja a szükséges jeleket. Ez persze nagyon is nagy jelenlétet és tudatosságot kíván, és egyáltalán nem valami szédült, nem valami ködös állapot… csak épp nem a hétköznapi értelemben. Tudatosan nem lehet ebbe az állapotba kerülni. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy amíg kezdő tanár voltam és lekötötte a figyelmem, hogy izgulok, hogy kik jönnek, kinek lesz olyan problémája, amivel nem tudok mit kezdeni, vagy épp attól féltem, hogy nem tetszik majd az óra, vagy egyáltalán ki tudom e tölteni a 90 percet, vagy eszembe jut e majd, hogy mi jön a harmadik gyakorlat után és mi lesz ha nem… ezeken mindenki átmegy… addig mindez a “tanár, mint csatorna” téma elég távolinak, misztikusnak, már-már nem is eviláginak tűnik.

Aztán megjön a rutin. Az ember felismeri a képességeit, lehetőségeit, magabiztossá válik a tudása, rátalál a saját hangjára az órán és elkezdi élvezni. Az órák összetettebbek, színesebbek. Cizellálhatóvá válik a tanítási technika, akár egy ászana, amikor már nem csak arra figyelünk, hogy kapjunk levegőt… Egy másik példával élve: olyan, mint a vezetés. A kezdő vezető, csak szorongatja a kormányt, és még a váltás beszervezése is nehézkes, nem hogy jobbra balra nézni, pedálokat nyomkodni váltani, rádiót csavargatni, inni, telefonálni (persze csak head set segítségével) közben. Aztán egyszer csak minden összhangba kerül és egyre cizelláltabb bravúrokba bocsátkozik a sofőr… na persze a KRESZ szabályain belül… Itt válik a már említett művészetté az óra összeállítás, tanítás vagy épp a javítás, korrigálás. Ekkor már a figyelem önmagamról, a másikra irányul. De még mindig nem tűnik el a személyiség, még mindig az óra egy tudatos íven át halad, épül fel, előre eldöntött és megtervezett lépések szerint.

Kis idő elteltével megint változik a tanítás megélése. Észrevettem magamon, hogy már nem az határozza meg, hogy mi legyen az órán, hogy én mit találtam ki, milyen sorozatot, vagy folyamatot építettem fel, hanem az, hogy milyen típusú emberek, milyen hangulatok, milyen problémák, vagy milyen hiányok lettek megjelenítve a csoport által. Hiszen hiába akarnék erősítő órát tartani, ha a résztvevőknek lazításra van éppen szükségük. Úgy gondolom ezt fontos felismerni. Ki az akinek mindig, minden hangulatban, életszakaszban, napszakban, évszakban stb. ugyanarra van szüksége?

De amit igazán szeretek a tanításban az, hogy vannak olyan órák, amelyek különlegesek. Nem, nem miattam. Ezek azok az órák, amelyekben csak marionettként vagyok jelen és valami számomra is ismeretlen tudás áramlik át rajtam. Instrukciók sugalmazódnak, amelyeket még nem adtam soha… érzetek… érzelmek ébrednek… tiszta tanítások érkeznek, valahonnan a Buddhi végtelen bölcsességének megnyilvánulásaképpen. Nem is tudom hogyan lehetne leírni anélkül, hogy egy spirituális maszlagnak tűnne…
Tanítás közben valóban eltűnik az, amit egyébként “én”-nek, Regősvölgyi Reginek élek meg. Nem marad belőle semmi, csak egy üres test, ami eszközévé válik magának a tanításnak.

Azt gondolom és élem meg, hogy a tanár minőségében, vagy szerepében lenni, nem a másokhoz való viszonyulás, vagy a másoktól való megkülönböztetés, meghatározó szerepe. Számomra a tanítás szolgálat és a tanulás egy újabb szintje. Tanítás közben áradnak felém azok a tanítások, amiket nem lehet szavakkal átadni, amelyek intuitívak, amelyek csak érzetként, vagy megértésként jelennek meg a tudatosságomban. Itt az órán rögtön tovább adom, hiszen rajtam keresztül másoknak szól. Ezek nem mindig mondhatóak sajátomnak, én is épp akkor, ott az órán tanulom meg. Persze az intellektuális tudás jelen van, az ami elsajátított a képzések, gyakorlások közben, de jelen van valami más is… A jóga tradíció szellemisége, guru vonal, az előttem járók bölcsessége és tapasztalata, mesterem szelleme… mindez emlékeztet azzal a megéléssel, ami létrejön az órák közben, hogy a tudás, amit közvetítek nem az enyém… minden, ami jó benne, az ősi bölcsektől, a Guru kegyelmétől és mestereimtől való… minden dicsőség őket illeti, eredményeim az Ő fényüket emeli. Csak tévedéseim nevezhetem sajátomnak.